Rohanás ide vagy oda, az első szám felére érkezünk meg, hatalmas nézősereg, ezért nem marad más hátra mint előre, tolakodunk ezerrel a jobb helyért, senki nem szólt semmit, célunkat elértük, minden figyelmem az Editors-ra összpontosul. A Smokers Outside The Hospital Doors-al kezdenek, mire elfoglaljuk az álomhelyet, már csak jutalmaznunk kell őket az alig látott számért, de azért megelőlegezzük a bizalmat és tenyerelünk. Tom Smithék egytől egyig fekete felsőben, talán csak a töpszli doboson van valami csikos fehér trikó. Elegánsak, de aki ilyen zenét játszik, annak is kell lennie. Számsorrend nálam abszolút kiesett, igy egy általam kreált libasorban a tavalyi albumról ezeket juttatták el hozzánk: An End Has A Start játszása közben a 'nem-ének' részeknél a közönség egy spontán óóó-óóóó-óóó-zásba kezd, bezony ám, dallamos dal, lehet ebből is akkora divat lesz, mint a White Stripes féle Seven Nation Army óóó-zásából pl.focimeccsek kezdetekor, a Bones c. szám vége felé közeledő lassú résznél érkezik a vastaps, majd jön a zúzó őrület, Escape The Nest a következő adag, itt is csodás gitárfutamokkal, ezt már csak a Racing Rats gitárjátékával lehet fokozni, ami az egyik legjobb számuk, jöhet a When Anger Shows, ahol Tom Smith gitáros-énekes-pajeszbajnok megpihenhet, leül zongorája elé és teljes átéléssel játszik. Mindegyik szám közben és végén óriási taps-orkán, engem percenként tapsrabeszakosodott emberkék súrolnak kezükkel, érdekes volt látni ahogy 'egyszerűbb' öltözködésű, nemvagány kinézetű, vastagszemüveges pelyhedzőbajszú arcok is mind tomboltak és úgy elengedték magukat, mint még talán soha. Ha lehetett fokozni eddig a taps-éljenezés-pillanatokat, akkor az első album álomtriója eljátszása után fokoztuk is, Munich, Blood, Bullets mind mestermunka nemcsak az albumon, élőben is. Meglepődök mennyien tudják és éneklik a szövegeket, ezen a téren van még mit behoznom, dehát nekem a zene a lényeg. Majd az első Back Room c. albumról megkapjuk még az All Sparkst, legutolsó számként pedig a Fingers In The Factoriest, ami alatt mindenki érzi, ez lehet a vég minden szempontból. Eközött még elhangzik két ismeretlenebb dal, az egyik a You Are Fading, amit nem sokan ismernek, de ugyanúgy hálásak érte. Ez egyik albumon sem szerepel, talán nem is fog, hisz nagyon úgy hangzik hogy egy direkte élő alkalmakra megirt szám, hosszú, már már space-rockos szösszenet kevés énekkel. Majd Tom bejelenti, hogy figyelem, egy teljesen új dolog következik minek a cime No Sound But The Wind, amit majd a készülő új lemezen hallhatunk, nadehát itt is és tesztelik rajtunk, mi meg vajszivű zsűriként bemutathatnánk a minimális fünf koma fünf táblát. Leginkább a Camera-ra hasonlit, zongorafutamai szépek, Tom térdelve billentyűzik. Megbocsájtunk, hogy a Camera helyett egy rokondalt kapunk, nagy nehezen de a The Weight Of The World hiányát is túléljük. Chris Urbanowicz izompólóban feszit, nem sokat mozog, majd mikor Tom bemutatja név szerint őt, mintha meghatódna, de azis lehet hogy jó szinész. Russell Leetch jófej, végig mosolyog emberes testével, néha úgy tünik mintha nem hinné el, hogy ennyien kiváncsiak voltunk rájuk, sőt énekelt is egykét szám soraiban. Tom nem sokat konverzál, minimál-tenkjúk elhangzásán kivül, héba-hóba szám cimeket kapunk csak, na meg persze felfele mutatott mutatóujjat kb. 10x, igy iktatva ki a 'kösz'-öket és spórolva hangját. Végén levonuláskor Tom egy csókot is nyom a mikrofonba, a nézők pedig akkora hangerővel köszönik meg a műsort, hogy ilyet még nem éltem át. Levonulás után 15-20 percig nem hajlandó elhagyni a terepet a nép, hangosan skandáljuk az Ediiitooors nevet, de a rendezők menthetetlenek, nem engedik vissza őket. A hangulatot a koncert közbeni nagy méteres gumilabda égbeöklelése is emelte, de mi ez az Editors-show-hoz képest. Állitólag legtöbben a szlovák élő-halott legendára voltak kiváncsiak, Richard Müllerre, majd az Editorsra. Meglepődtem, beájultam, élveztem, jönnek ők még ide.Értékelés:10/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/19/08, 20-00
Žádné komentáře:
Okomentovat