The Streets, Pohoda, Trencsén

Mindent megnéztem, meghallgattam, átéltem amit akartam, hátra voltak még olyan koncertek, mint a The Streets vagy a Pendulum DJ set. Mivel útóbbi nem zenekaros 'élő' showt adott, ezért egyértelműen az előbbit választottam már csak Mike Skinner miatt is. Tudtam, hogy ő az igazi hamisitatlan megmondó, ami a szivén az a száján. Olvastam pár minibotrányt róla nameg azt, hogy néha olyannyira leég, hogy csak a Tesco-ban tud vásárolni. Ezzel is rokon lélek idősebb talán példaképeivel is, a Happy Mondays tagokkal, de zeneileg is, műfajilag garage-rap-grime-clubdance-hiphop félébe lövik be zenéjüket. Nem baj ha nem értjük, a tisztánlátáshoz elég egy The Streets albumot betenni és máris rájövünk, hogy igen, ez a jó meghatározás... Ezelőtt én ezt nem tettem meg, mármint az albumuk berakását a winamp-omba, pedig meg van mindhárom albumuk. A klippes számaikat ismerem, elég az. Zenéjük sosem fogott meg és mivel szövegcentrikusak a számaik (ugye, azt nemigen figyelem) ezért sosem álltak közel hozzám. Azt sem tudtam eldönteni, hogy Skinner egy faszfej vagy egy jópofa kölök. Ez a koncert eldöntette velem, hogy ilyen laza, közvetlen, közben azért elegendő egóval megáldott igazi showmant még nem láttam a Pohoda-n. A műsor elkezdődik, élő dob, élő minimálbasszus-témák és szinti-laptop-prüntyögések már mennek, de az emberünk sehol. Gondoltam is, talán nem jött el, bele illik ez az image-jába. De ittvan, miközben érkezik már 'dalol' is, mögötte pedig - milyen hiphop banda az amelyik csak 1 repperrel áll ki ugyebár - egy rasztás feka, Kevin Mark Trail énekes-repper, mert bizony ő Skinner barátunkkal szembe tud is énekelni. Skinner buggyos farmerba és fekete rövidujjúba, másik tag meg szintén farmer mellett-fölött laza halványkék ingben pózol. Nagyon jól kiegészitik egymást, már csak abban is mikor az egyik a közönség bal oldalával osztja meg igéjét, akkor a másik a jobb oldaliakhoz szól. Érdekes és merész dolog volt kikiáltani és főműsor-időpontba rakni őket, hisz errefele azért Skinner és csoportja nem annyira ismert. Ezt megcáfolva szép tömeg előtt onthatta magából a rimeket. A kezdeti takarosabb hangulat számról számra egyre fokozódott hála Skinnernek, aki ha nem lett volna, akkor valúszinű nem állom végig a koncertet. Egyik internetes portál segitségével leirom - ez bizony plágium - melyik számok hangzottak el az első albumról: Turn The Page, Let’s Push Things Forward, It’s Too Late, majd következett az eufórikus Has It Come To This, melynél bevontak minket is a refrén előtti óó-óó-óó-zásába, ezt a feladatot teljesitvén Skinner felbuzdult és a továbbiakban is instruált párszor minket. Na és most ejtsünk pár szót Skinner profi szlovák kiejtéséről és szavairól. Már akkor megdöbbentünk, mikor nagy gyakorisággal megkérdezte tőlünk, hogy látjuk e,ill halljuk e őt (Vidite ma? Pocujete ma?), válaszul nagy üdvrivalgásokat adtunk. Majd egyik, bozonyára hires számát akarta énekeltetni az első sor népével abban bizván, hogy ők nem véletlenül állnak ott ahol. Miután valőszinű nem tudták a sorokat, Skinner jopofán-álfelháborodottan széttárta kezeit, majd inkább elment a másik oldalra. Majd ismét ránéz az első sorokban állókra és megkérdezi, hogy ő ill. kiválasztott-interjúalanya jó e( Dobry? Dobrá?). Természetesen a Dakujem, sőt a Diky(!) nameg az Ahoooooj elhangzása után gondoltuk Skinner kimeritette szlovák szavai halmazát, de tévedtünk. Felhivta a figyelmünket, hogy mikor a szintis csávó elkezd zongorázni, mi menjünk 'go low' vagyis guggoljatok-térdeljetek le (Sklonte sa!), beszartunk milyen jól ejti ki ezt a talán szlovák ajkúak számára is nehéz szót! Majd miután nem akartuk teljesiteni elsőre instrukcióját, eljött az idei Pohoda jelszava: Skonte sa, sklonte sa, fucking sklonte sa! Hatalmas volt, mindenki röhög, majd guggolásunk után mindenki hatalmasat ugorva őrjöng. Mike megkér arra is minket, hogy nézzük meg a mellettünk álló személyt és öleljük át, majd a köv. számnál denszöljünk vele. Szerintem az ismerősökön kivül nem sokan tették ezt, köztük én sem, továbbra is inkább a show-ra koncentráltam. Elhangzottak persze az elmaradhatatlan Dry Your Eyes, Blinded By The Lights c. számok is, de beleszőtték soraikba Prodigy, Muse(!) és Nelly Hot In Here klasszikusát is, mialatt Mike a dobok mögé ülve 'énekli' azt. Sokadik csúcspont. Viszatapsoljuk naná őket, óriási a hangulat, majd jönnek is és egy kegyetlen már már Rage-s zúzás következik a Fit But You Know It alatt, közben Mike középen egy kis utcát követel magának szklonytyesza, be is ugrik közénk és rohan a számára kialakitott ösvényen mig már csak azt látjuk hogy a levegőben dobálják vissza őt a szinpadig, eközben a kezek fölött is headbengel és rázza az öklét, nagyon nagy. Mike már szám közben vetkőzni kezdett, gatyát azért magán hagyta, valami ilyesmit sejtettünk. Majd visszatér, de már csak azért, hogy megköszönjék és hogy angolossan távozhassanak. Zeneileg csak az utolsó szám tetszett, nade a showmester, a bulicsináló, szlovákajkú SKINNER, igy csupa nagybetűvel, elvitte az egészet. Nem tudok mást mondani embertársaimnak, minthogy Mike előtt Fucking, sklonte sa!

Értékelés:9,5/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/19 ill. 20/08, 00-00

Editors, Pohoda, Trencsén

Rohanás ide vagy oda, az első szám felére érkezünk meg, hatalmas nézősereg, ezért nem marad más hátra mint előre, tolakodunk ezerrel a jobb helyért, senki nem szólt semmit, célunkat elértük, minden figyelmem az Editors-ra összpontosul. A Smokers Outside The Hospital Doors-al kezdenek, mire elfoglaljuk az álomhelyet, már csak jutalmaznunk kell őket az alig látott számért, de azért megelőlegezzük a bizalmat és tenyerelünk. Tom Smithék egytől egyig fekete felsőben, talán csak a töpszli doboson van valami csikos fehér trikó. Elegánsak, de aki ilyen zenét játszik, annak is kell lennie. Számsorrend nálam abszolút kiesett, igy egy általam kreált libasorban a tavalyi albumról ezeket juttatták el hozzánk: An End Has A Start játszása közben a 'nem-ének' részeknél a közönség egy spontán óóó-óóóó-óóó-zásba kezd, bezony ám, dallamos dal, lehet ebből is akkora divat lesz, mint a White Stripes féle Seven Nation Army óóó-zásából pl.focimeccsek kezdetekor, a Bones c. szám vége felé közeledő lassú résznél érkezik a vastaps, majd jön a zúzó őrület, Escape The Nest a következő adag, itt is csodás gitárfutamokkal, ezt már csak a Racing Rats gitárjátékával lehet fokozni, ami az egyik legjobb számuk, jöhet a When Anger Shows, ahol Tom Smith gitáros-énekes-pajeszbajnok megpihenhet, leül zongorája elé és teljes átéléssel játszik. Mindegyik szám közben és végén óriási taps-orkán, engem percenként tapsrabeszakosodott emberkék súrolnak kezükkel, érdekes volt látni ahogy 'egyszerűbb' öltözködésű, nemvagány kinézetű, vastagszemüveges pelyhedzőbajszú arcok is mind tomboltak és úgy elengedték magukat, mint még talán soha. Ha lehetett fokozni eddig a taps-éljenezés-pillanatokat, akkor az első album álomtriója eljátszása után fokoztuk is, Munich, Blood, Bullets mind mestermunka nemcsak az albumon, élőben is. Meglepődök mennyien tudják és éneklik a szövegeket, ezen a téren van még mit behoznom, dehát nekem a zene a lényeg. Majd az első Back Room c. albumról megkapjuk még az All Sparkst, legutolsó számként pedig a Fingers In The Factoriest, ami alatt mindenki érzi, ez lehet a vég minden szempontból. Eközött még elhangzik két ismeretlenebb dal, az egyik a You Are Fading, amit nem sokan ismernek, de ugyanúgy hálásak érte. Ez egyik albumon sem szerepel, talán nem is fog, hisz nagyon úgy hangzik hogy egy direkte élő alkalmakra megirt szám, hosszú, már már space-rockos szösszenet kevés énekkel. Majd Tom bejelenti, hogy figyelem, egy teljesen új dolog következik minek a cime No Sound But The Wind, amit majd a készülő új lemezen hallhatunk, nadehát itt is és tesztelik rajtunk, mi meg vajszivű zsűriként bemutathatnánk a minimális fünf koma fünf táblát. Leginkább a Camera-ra hasonlit, zongorafutamai szépek, Tom térdelve billentyűzik. Megbocsájtunk, hogy a Camera helyett egy rokondalt kapunk, nagy nehezen de a The Weight Of The World hiányát is túléljük. Chris Urbanowicz izompólóban feszit, nem sokat mozog, majd mikor Tom bemutatja név szerint őt, mintha meghatódna, de azis lehet hogy jó szinész. Russell Leetch jófej, végig mosolyog emberes testével, néha úgy tünik mintha nem hinné el, hogy ennyien kiváncsiak voltunk rájuk, sőt énekelt is egykét szám soraiban. Tom nem sokat konverzál, minimál-tenkjúk elhangzásán kivül, héba-hóba szám cimeket kapunk csak, na meg persze felfele mutatott mutatóujjat kb. 10x, igy iktatva ki a 'kösz'-öket és spórolva hangját. Végén levonuláskor Tom egy csókot is nyom a mikrofonba, a nézők pedig akkora hangerővel köszönik meg a műsort, hogy ilyet még nem éltem át. Levonulás után 15-20 percig nem hajlandó elhagyni a terepet a nép, hangosan skandáljuk az Ediiitooors nevet, de a rendezők menthetetlenek, nem engedik vissza őket. A hangulatot a koncert közbeni nagy méteres gumilabda égbeöklelése is emelte, de mi ez az Editors-show-hoz képest. Állitólag legtöbben a szlovák élő-halott legendára voltak kiváncsiak, Richard Müllerre, majd az Editorsra. Meglepődtem, beájultam, élveztem, jönnek ők még ide.

Értékelés:10/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/19/08, 20-00

Blood Red Shoes, Pohoda, Trencsén

Jöhetnek a vérvörös cipellők. Idei debutálásukat, még nem annyira ismertségüket figyelembe véve nem számitottam itt sem közönségtaposásra. A koncert késik jó negyed órát, kezdünk idegeskedni nehogy lekéssük az Editorsot. Nyugtatom társaimat (és főleg magamat), hogy nem lehet hosszú a koncert, nincs annyi számuk. A szinpadon egy gitár és egy dobszerkezet, ami elölre van tolva a közönséghez és oldalra van belőve, hogy Steven Ansell jól láthassa és hergelhesse a népet. Ritka a dobos frontmen, de ő az. Dobolás közben szinte csak minket figyelt pörgünk e a számaikra, mikor úgy érezte hangulatot kell emelni, felállt és üvöltött egy angolossat. A gitáros Laura-Mary Carter csak néha mosolyog, szemeit a hajától ritkán látni, néha bedob egy szende tenkjút. Ebből következtethetünk, hogy vagy nagyon flegma vagy visszahúzódó, félénk csajó. Koncert végére és otthoni interjú-kutatásaimból kiderül hogy utóbbi. Carter megint overall szoknyás cuccba volt, amibe azelőtt soha, láttam pár koncertfelvételt youtubon, mindig más van rajta, nem úgy mint öltözködésben igénytelenebb társa. Dobosunkon egy ócska valami bandanévvel ellátott fekete, nálunk kb. 100 Sk-ért kapható póló viritott. A koncerttel jól bekezdtek, egy nem klippes számmal nyitottak, ami meglepő volt, hisz az albumukon szereplő számok fele kijött maxin. A másodikra pofánkba kaptuk az Its Getting Boring By The Sea-t. Elindul az őrület, mindenki táncol, ugrál, nagy a hangulat. Előttünk egy 2 méteres kopasz kidobóember beütésű kigyúrt állat táncol aranyosan amolyan szlovák folklór stilusban, vicces. Közben ő miatta egyre hátrébb tolódunk, félünk hogy ha lábunkra pattanna akkor mi már nem itt állnánk. Sorba jönnek az ismert dalok, számsorrendet rohadtul nem tudom, ismerem mindet, de cimeikkel hadilábon állok, mondhatnám egy kaptafa, de mégis mind egy különálló, sajátos dal. Nagyon hangosak, náluk már csak az UNKLE volt az, de jól szól minden. Elhangzik kb. a koncert felénél a megasláger I Wish Someone Beter, ami nagyon faszán szól élőben is, őrület a köbön, pedig nem dumálnak a közönséggel, egykét kötelező kör, örülünk hogy itt vagyunk, tenkju Slovakia... Jön a This Is Not For You, beeteeer cimű részt együtt énekli mindenki, a szám cime ellenére érezzük, hogy ez a dal mégis nekünk szól. Egy új számot (How To Pass The Time) is kaptunk, én abból már nem emlékszek semmire, meglátjuk, lehet ők is kidobják a kukába. Az énekes-dobos egyik számnál leugrott és énekeltetni kezdte közönségét. Szinte minden elhangzik az albumról és mi kezdünk aggódni, hogy nem lesz ez igy jó. Már amikor úgy tünt vége, Ansell üvöltött egyet és jött a ráadás, amit mi már kihagytunk, ők sem gondolhatják komolyan hogy az Editors-t lekéssük. Láttam többen az órájukra néztek és velünk együtt sprintben futottak a fő-stage felé, amolyan mini-pohoda-rövidtávú-futó bajnokságot nyújtva a csodálkozó népnek. Később láttuk őket kijönni a VIP-sátorból és semmi különös kisérettel belevágtak a trencséni éjszakába, az időtájt Richard Müller és talán Joan Baez volt a fő attrakció, tippelhetünk, melyikre mehettek. Végezetül a BRS-ról, jók, energikusak, hangosak voltak, ennél nem kell több egy piszok fiatal bandától.

Értékelés:8/10
Helyszin:O2 stage
Időpont:07/19/08, 19-00

The Cribs, Pohoda, Trencsén

A The Cribs-el elkezdődik a nagy angol koncert-sorozat. Kevesen vagyunk, azt hittem azért ennél többen kiváncsiak rájuk, hisz már három fasza albumot is piacra dobtak. Előttem egy tiszta Albert Hammond Jr. alteregó, lehet ő volt, hisz a cribsesek nagy The Strokes-rajongók, lehet forditva is igaz. Egy kis késés belefér nekik is és nekünk is, majd észre se veszem, de már bele is kezdtek a tavalyi albumuk nyitószámába, az Our Bovine Public-ba. Talán valamit érezhettek előre, hisz a bovine jelentése tunya, nehézkes. Semmi helósziaszevasz, egyből zenélnek, a kommunikációjuk a közönséggel ezután sem érkezik meg, csak úgy kb. a negyedik szám után látva azt, hogy valahogy a nézők nem érzik magukénak őket, konstatálja Ryan, hogy fáradtnak tűnünk és hogy ne legyünk azok, mert ők rohatt sokat utaztak és ő nekik kellene hogy azok legyenek. Nem hatott meg ez a beszéd senkit, továbbra is mérsékelt érdeklődés és szolid taps követte a számaikat. Tény ami tény, nem annyira ismertek szerintem errefele és kicsit hamiskásan szólt az egész, nopersze ilyen zenét nyomnak, de az albumon jobban szólnak a számaik. Arra rálehet jönni, hogy jó dalokat csinálnak és hogy egyik gitáros énekes bratyó sem tud énekelni. Az amúgy három testvérből álló banda 'logója' egy kutya, az most is ot viritott a dobszerkón. A hülyébben kinéző gitáros-'énekes' Ryan Jarman-on szakadt csikos póló volt, haja bambatekinetű-nyálcsurgatós óvodásokéra hasonlitott. Az emberként kinéző Gary Jarman több számban énekelt mint a tesó, talán nem is baj. Főleg a legújabb albumukról zenéltek olyan ismert számokat mint a Mens Needs, Moving Pictures, vagy a My Life Flashed...ciműket. Az előző albumok maxi-jait is előadták, mint a Hey Scenesterst, a Mirror Kisserst, az Another Numbert vagy a What About Met. Ahogy közeledtünk a koncert végéhez szerintem annál jobbak voltak, lehet rájöttek hogy ennél igényesebb a szlovák és egyéb nemzetiségekből álló közönség és talán a taps is felerősödött. Számok gyorsan, szinte szünet nélkül követték egymást, ami pozitiv dolog. Majd eljött az utolsóelőtti szám, szintén az új albumról 'megjövő' Womens Needs és e szám végén mint azt az albumon is hallhatjuk, belekezdtek egy kisebb-nagyobb káoszba, torzitottak el mindent, amit lehetett, a hangtechnikusok meg az infarktus szélén álltak. Gyorsan próbáltak is mindent helyre tenni, az egyik hangmérnök miközben guggolva valamit csavart, Gary a nyaka fölé állt, hogy ne tudjon mozdulni, erre megtörtént az igazi boom. A csávó csakazé is felállt, Gary persze nem kapaszkodott és puff fejét beverve elég emberesset zuhant a szinpadra. Ezt nem nézhette jó szemmel Ryan, aki adott egy maflást lábbal a technikusnak majd látván hogy mindenki fekszik a szinpadon, belekezdett egy fetrengő-lábbal mozgó gitározásba. Na, eljött a csúcs amire vártunk, mégha véletlenül is. Gary tudta folytatni, nem húzta az időt. Az utolsó Be Safe c. számukhoz a kivetitőnek is szerep jutott, ott ennél a számnál szokás szerint Lee Ranaldo, Sonic Youth frontember-félisten hirdette az igét. Nem nagyon figyeltem sose mit mond, de amit mond, azt bizonyára meg kell fogadni. Ezzel vége is, gyors levonulás, felemás érzések a nézőtéren, nekem azért tetszett.

Értékelés:8/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/19/08, 18-00

Bell X1, Pohoda, Trencsén

Kiváncsi voltam hányan leszünk a Bell X1 koncertjén, abba inkább már bele se gondoltam hányan ismerik a számaikat. Nos, én megtettem mindent, akikkel utaztam azoknak hirdettem az igét. Az énekes Paul Noonan kirittyentette magát, valószinű nem csak a Pohoda kedvéért, elegáns fekete gatya kék inggel, mintha egy pénzügyi tanácsadót látnánk, akit megakarnak tanitani dobolni. Noonan előtt volt 2 kisdob pálcákkal, nem értettem mire az, mikor a dobosuk nagyon is elemében volt a koncert folyamán. A banda átlagmagassága nem lehet több 170 cm-nél, a hangszereken kivül bizony a mikrofonálványon is sokat kellett álitani, hisz előttük a szlovák zene ska istenei a Polemic lépett fel, élükön Peter Opet 188 centis frontmennel. Az új albumról kezdtek a My First Born For A Song c. számmal, amely a legelektronikusabb cucc egész életművükben, mintha a Kid A-ról lemaradt számot hallanánk. Jó kezdés, a nézők is egyre többen gyülekeznek. Közben elmondják, hogy egyszer már felléptek Pozsonyban és most örülnek hogy itt lehetnek és Ahoj Poda! Nem én irtam el, picit sajátukévá koreografálták a Pohoda szót, de elnézzük. Ezután jött még egykét jókis dal a legújabb albumról, majd a 2003-as Music In Mouth-ról játszottak egymás után három 'hires' számot, a Next To You, a Snakes and Snakes és az Alphabeat Soup ciműt. Közben a dobos bepörög, egyszer szám elején feláll és fut egy kört csakúgy, ezután pedig állva dobol, a magasságából kiindulva nem is nehéz neki. Nagy figura meg kell hagyni. Az utóbbi számban a gitáros megszólaltat egy benjót, jól szól. Egyébként David Geraghty nemcsak benjót, hanem a főhangszerén kivül még elektronikus zongorán is kisérte számaikat, sőt énekelt is. Az énekes sem akart szégyenben maradni, az elején emlitett ütősökön kivül szájharmonikázott és csörgőzött. Egyáltalán nem az volt az ember érzése, hogy megy a parasztvakitás, ennyi hangszer mitakartok még, hanem mind mind kellett és beleillett a számokba. Az énekes pár lassúbb szám után felhivta figyelmünket, hogy kapaszkodjunk, jönnek a durvább számok. Egyikőnk se bánta, na nem mintha unalmas lett volna addig a műsor. Jön egy új szám, tökös, rockos történet, várjuk az új albumot. Közben frontmenünk elmondja miről szól a következő szám, az ir kormányzatról, nem tudom hogy pozitiv vagy negativ hangnemben, de megkockáztatom hogy utóbbi. Fel is ajánlotta, hogy hátul a backstageban szivesen elbeszélget erről bárkivel, szerintem nem volt eziránt nagy kereslet. Jöhet a legrokkosabb dolog amit elkövettek a Tongue. Talán erre még a pogó is beindul, bár ezen a koncerten nem láttam a főlöködőket. Hiába ez IQ-sabb együttes és zene. A legvégén a hihetetlenül fülbemászó Flame-vel zárnak és a közönség tombol mintha erre várt volna és mintha ismerné, úgy láttam a dolgot, hogy ez a szám annyira erős, hogy aki nem ismerte azis egyből az elméjébe zárta és onnan barbár módon ki sem engedte. Vége, köszünjük, hálás a közönség és örülök, hogy most már nem csak páran ismerjük őket. Koncert után állitólag akkora volt az érdeklődés a CD-jük megvétele iránt, hogy ha 3x többet hoznak magukkal, azis elfogy.

Értékelés:9/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/19/08, 16-00

Fatboy Slim, Pohoda, Trencsén

Jöhetett a fő attrakció (számomra biztos nem). Sokan csak ő miatta jöttek, azokat nagyon tudom sajnálni. Én nem voltam kiváncsi rá, de ha már eljött megnézem. Egykét számát ismertem, amikre azt lehet mondani hogy tetszettek. Sokan az UNKLE vége előtt siettek Fatboy-ra, a mesterre, a messiásra. Merthogy az egyik társunktól egész nap azt kellett hallgatnunk, hogy ő mekkora bulit fog itt összerottyantani és hogy mi is belerottyantunk a gatyánkba. Fel is készültem, gondolkoztam is, hogy az utazótáskám melyik felében van az új, friss alsónemű. Nem volt rá szükség, vagyis inkább nem ezért volt rá szükség. Nagyon sok fórumon, újságban olvastam, mekkora csalódás volt mindenkinek ez a műsor, kérdem én mit vártak. Nekem nem Fatboy-yal van gondom hanem eleve a DJ set zenékkel. Fél 1 körül értem oda még jócskán beUNKLE-zve és hihetetlen nagy tömeg fogadott. Utazótársaim hamarabb eljöttek erre a megagigaprodukcióra, esélyem nem volt őket megtalálni. Valahol nagyon hátul álltam, mellettem mindenki denszel, én is egy szolid fej- és lábmozgatással jelzem, hogy nehogymárazértkapjakafejemre mert én különcködök. Voltak itt igazi diszkópatkányok, kopasz aranynyakláncosok, előttem pedig egy csávó állt sepulturás pólóba. Ő sem mozgatta szét az izmait, már csoda hogy idejött. Fatboy legalább ő miatta belekeverhetett volna diszkóalapjaira egy kis Max Cavallera-s hörgést. A 'mester' laza hawaii-ingben pompázott laza rövidgatyában és ősz hajjal. Mellette pár prüntyögő ember, dehát az összes tekintet a főeseményre terjed. Sorba jönnek az unalmas és monoton diszkóütemek, néhol rendőrautó vagy éppen hajógyári effektekkel. Ezekre pedig ugye más előadóktól ellopott énekek, dalok jönnek rá. Kivetitőn többnyire meg is jelennek, vagy az előadó feje vagy a bizonyos kivágott részlet klipp-jelenete. Volt itt Arcade Fire, Michael Jackson, Rolling Stones, Prodigy és még sokan mások. Már már idegesitő volt a 7-8 percenkénti White Stripes féle Seven Nation Army jogosan világhirű gitárkezdete. A samplek helyett betehetett volna inkább a jóöreg Fat egy egész White Stripes albumot, de csak úgy hogy ahhoz hozzá sem nyúl, mindenki jobban járt volna. Az egyetlen értékelhető pont az az volt, mikor Iggy Pop dumált-énekelt-ásitozott nekünk a kivetitőn, bár az is túl hosszú volt. Egyszercsak megjelent Dan Le Sac repper-megmondóklippje és annál a résznél mikor elszavalja azt hogy 'Fatboy Slim is just a band' a nép tombol, maga se tudja minek. Látszott Fat-en hogy élvezi, tapsoltatott, mosolygott, fontoskodott és mutogatta izmait. Kb. 30-35 percig birtam, majd továbbléptem és körülnéztem mi a helyzet más stage-eken. A legvégére még visszamentem, na nem azért mert hiányzott, próbáltam elveszett haveraimat összeszedni és talán megpróbálni őket kiszedni ebből a tömegből. Nem jártam sikerrel, közben Bob Marley szólt mi mással White Stripes hangokkal keverve, megköszöntem, mentem tovább. Miközben már egy sátorban ücsörögtem egy koncertre várva, hallottam hogy elindul a Fatboy speciális kérésére előteremtett tüzijáték, amit nem mentem megnézni és szegény klasszikus zenét játszó 'banda' sem tudta elkezdeni koncertjét. Úgy 5x kértek elnézést tőlünk a művészek, szerintem Fatboy Slimnek kellett volna.

Értékelés:-
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/18 ill. 19/08, 00-00

UNKLE live, Pohoda, Trencsén

Az Editorson kivül az UNKLE-t vártam a legjobban, hallottam és olvastam, hogy nagyon nagyok élőben. 11 előtt érkeztem, hogy jó helyem legyen, de már ekkor sem lehetett egy tűt leejteni. Az egyik gitáros viszont talán leejtett egy tűt, érdekes volt a tekintete, de a legjobban is ő pörgött, nagyon birtam. No, de vissza az elejéhez. Sokat kinlódtak a hangmérnökök a beállitásokkal, az összes tagnak volt valamilyen problémája ezzel-azzal, igy majd fél órás késéssel kezdték el a showt. Páran már fütyülték a 'nemönkéntes' időhúzást. Volt egy pillanat amikor azt hittem itt telik be a pohár, szarnak rá és hazamennek. A hab(l) a tortán az volt, amikor talán az előre beprogramozott füstgép is beindult a nagy beállitások közepette, ekkor észrevettem James Griffith basszerost, aki egy markánsat legyintett, majd röhögött és gondolom mondogatta magába, hogy nemhiába nem hallott Szlovákiáról... Lassan fél-éjfél, a farkasemberek készülődnek és mi is. Majd elindul az egész a szerintem a tavalyi év legjobb számával az ének nélküli Chemistryvel. Élőben még jobb, frenetikus kezdés. Ezután a Hold My Hand-et kapjuk a pofánkba és ha ez igy megy tovább akkor az egész tavalyi War Stories c.albumukat számsorrendileg eljátszák. Ebben a számban az UNKLE megteremtője producere DJ-je tapsoltatója miegymása James Lavelle énekel Joel Cadburyvel, aki gitáron játszik és egyébként a South nevű zenekar frontembere. Lavelle miben másban, a hozzánőtt fekete téli sapkában nyomja, Cadbury pedig elmehetne egy Chris Martin hasonmás versenyre. A műsor anyaga főleg a legutolsó legrockosabb albumról van, nem csoda, hisz élőben ezeket kötelező adagolni meg amúgyis ez kell a jónépnek (nekem is). Érkezik a Reign, amiben Ian Brown énekel, digitálisan el is hozták nekünk, a kivetitőn rohattjól megszerkesztve félanimáltan jelennek meg nekünk a sztárénekesek Brownon kivül Josh Homme és Ian Astbury. A Reign c.számnál csak 1 gitáros van jelen, ez a dal nem is igényel többet, hosszúhajú belőtt haverunk ennél a számnál is élvezi a melót. Érkezik a Restless, közönség tombol, pedig nem ez a legjobb számuk, bár talán ők tudták előre milyen lesz élőben. Hihetetlen a vége, őserők szabadulnak fel, vége totális káosz zúzás, sokkal hosszabb verzióban mint az albumon. Láttam a szinpad szélén álló kicsit öregesebb arcú nemsovány embert, akiről kiderült hogy ő Gavin Clark (Clayhill frontembere), tiszteletbeli UNKLE-tag, aki többnyire elkiséri őket a koncertekre. Jönnek is az 'ő' számai -Keys To The Kingdom, Broken- sőt még a legelső albumról származó eredetileg Ashcroft által énekelt Lonely Soul c.számban is ő adja hangját. Jól énekel, nagyon illik ehhez az egész pszichedélikus-triphez. Talán Ashcroft-nak nagy volt az arca a kivetitőhöz képest, vagy csak hosszába nem fért el. Jön még nekünk két akkora hasfalbarúgás vagy szépen kifejezve seggenrúgás, hogycsakno. A Burn My Shadow vége megint valami leirhatatlan állati hangkavalkád zúzással elektronikával és velem. Mert hogy néha kiléptem magamból ezen a koncerten azis biztos. A Morning Race-el ugyanez a helyzet, szerintem hosszúhajú társunkkal együtt, viszont drog nélkül itt senki sem tudja hol van, csak azt hogy valami állati dolog történik vele. Elhangzott még egykét régebbi dal a Never, Never, Land c. lemezről (In A State, Eye For An Eye), egyetlenegy dal volt akusztikusabb a Glow, de annak a végére is nem győztünk csodálkozni. Egy kevésbé ismert szám volt a Nocturnal (End Titlesről), de ez is széjjeltépte a fejünket, majd összerakjuk. DJ Lavelle igazi djként partyztatott minket, a basszeros erőből pengette a húrokat, gitárosaink meg beleélték magukat teljesen. Még az sem rontotta a kedvemet, mikor párszor a kivetitő megzavarodott és video no input vagy éppen a desktop jelent meg, de még az sem, hogy nem dumáltak velünk, hálistennek, igy szünet nélkül jöttek a szerzemények. Az már egy kicsit idegesitőbb volt, hogy néhol számok közbe (főleg eleinte) még mindig mutogattak ujjaikkal(fel ill. le), min kéne még állitani. Sokat vártam tőlük és ugye rájuk, megérte, kész, egy álom, egy trip. Pohoda legnagyob élménye! Koncert után még egy darabig nem tudtam magamhoz térni, aztán a jó öreg Fatboy Slimnek köszönhetően sajnos ez sikerül...

Értékelés:10/10
Helyszin:O2 stage
Időpont:07/18/08, 23-30

The Gossip, Pohoda, Trencsén

Az egyik esti headlinerre, a The Gossipra úgy mentem, hogy ismerem is meg nem is. Tudtam, hogy az énekesnőjük nem anorexiás és hogy amerikaiak nameg azt, hogy Beth Ditto szerepelt meztelenül az NME cimlapján. Nem tudom e lapszám iránt mekkora volt az érdeklődés, de itt este 8 órára bizony szép kis tömeg alakult ki. Bántam, hogy nem halgattam meg indulás előtt az albumaikat, merthogyazértmégis. Négyen álltak szinpadra, bár Beth Dittónak köszönhetően úgy tünt mintha más már fel se férne rá. Beth egy kimondottan testre szabott ruhában jött, amiből kilátszódtak tonnás lábai. A ruhája mintázataként különféle kaják voltak, nagyon eredeti! A gitáros érdekes ember, béna hajjal, kis bajusszal, eleinte talán szégyelli is magát mert kapucnijában tevékenykedik. A feka basszeros minden második számnál eltűnik, integet is ilyenkor nekünk. A dobos milyenneműségéről hosszan megy köztünk a vita, végül megkockáztatjuk hogy nő férfias külsővel. Amúgy egy Depeche Mode trikóban nyomja. Nem nagyon ismertem a számaikat, talán kettő kivételével. Az tuti, hogy a Standing In The Way Of Control-ra mindenki beindult, nagyon nagy hangulat volt. Beth Ditto zabálni való volt, bár zsiros kajákat nem nagyon szabad fogyasztani. Az hogy Beth mekkora énekesnő az köztudott volt, ezen a fellépésén is bizonyitotta. Mellettem álló részeg szlovák csávó el is mondta nekem hogy Beth egy énekeskirálynő, talpraesetten bólogattam, majd abban bizva hogy 'ezjófej' reakciót váltok ki belőle bemondtam azt neki hogy rohattjól is néz ki, erre illuminált barátom nem vette vagy nem akarta venni a lapot és egy markáns 'na azért azt neeem' jött ki a szájából megdermedt arccal. Magamba elkönyveltem, hogy ezzel se fogok soha sörözni. Utólag megfigyeltem, hogy indie-house-big beat-blues muzsikájukat leginkább a legutolsó 2005-ös albumról játszották, de hamarosan jön az új album is. Az előbb emlitett számon kivül még a Jealous Girls-ben vagyok biztos, hogy játszották. Nagyon jó volt az egész műsor, a számok párszor hasonlitottak egymásra, de Beth néhol már-már aerobik tánca és énekhangja mindent vitt. Számok között valamiket motyogott, de nem lehetett nagyon hallani, azt tudom, hogy azért ő is megdicsért minket. Szinte az öszes számot végigtáncoló frontwomen keble egy pillanatra ki is libbent, majd gyorsan visszahelyezte azt. Az utolsó számnál ő is lement a néphez és nemtudom hogy de a kordont átugorva(?) énekelt a közönség között. Érezhető volt, hogy lejött hozzánk hisz mindenki egy sorral hátrébb kellett hogy álljon. Majd a szám végén a butafejű securitysek muattták neki, hogy kerülje meg az egész kordont és hátulról menjen vissza a szinpadra. Beth kissé mérgesen rájuk szólt, hogy szépen emeljék meg, a tömeg nyomására meg is tették nagy nehezen. Majd még az egyik kopasznak akart valamit mondani, talán egy tenkjút, de az akkora paraszt volt hogy ignorálta és továbbállt. Na, a securitysek most nőhettek volna szemünkben, de nem, továbbra is utáljuk őket. Végül elmondta mármint Beth hogy ő gay, majd hogy a dobos is az (ekkor már biztosak voltunk abban hogy nő és talán együtt vannak). Talán ezért is láttunk a koncerten jópár 'meleg' fiú- és lány párt (előbbiek nélkül meglettünk volna), akik forró idoluknak tekintik Beth-et. Nem vártam sokat, de sokat kaptam ettől a koncerttől. Súlyos volt.

Értékelés:9/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/18/08, 20-00

The Subways, Pohoda, Trencsén

Még meg sem érkeztünk Trencsénbe, de már indultunk a The Subways-ra. Nem késnek és lassan felfogom hol is vagyok és hogy talán az eddigi komáromi napokos Jamie Winchester koncert überelve lesz és végre 'sztárokat' láthatok. Billy Lunn énekes-gitáros félmeztelenül jelenik meg előttünk, Charlotte Cooper basszeros sajnos nem. Billy körülnéz és szépen elmondja bandája nevét, hátha valaki másra akart jönni és most felvilágositja őket. De nem mozdul senki, sőt a tömeg egyre nagyobb. Láttuk az akusztikus gitárt, fellélegeztünk, hogy talán lesz egykét számnál levegővételi lehetőség is. Bekezdenek mint állat, sorba jönnek a jól ismert dalok mind az első mind az idei albumról váltakozva. Közben a közönség és Billy is egyre jobban bevadul, ki tudja ki kinek a hatására. A debutáló albumról jönnek a Young For Eternity, Oh Yeah, I Want To Hear What You Say, With You c. songok, pihenésre csak a Mary eljövetele ad teret. Az Oh Yeah-t mindenki énekli érdekes angol kiejtéssel, én is akarom, de rájövök hogy az ohyeah-en kivül nem tudom a szöveget. Az új, nemrég megjelent All Or Nothing c. lemezről elhangzik a klippes számokon (Girls Or Boys, Alright) kivül a Shake, Shake, a Kalifornia, az I Wont Let You Down és még valamit ki is hagytam. A nézősereg inkább a régebbi számokra indul be, nem csoda. Charlotte vokáljai rendben avnnak, a dobos veri a dobot mintha életéért ütne, közben Billy óriási showt csinál, állandóan buzditja, őrjiti, irányitja a népet, mi meg jószolgaként teljesitjük. A Leccgo fuckin crazy cimű kiáltás többször is elhangzik, Billy egy tapskoreográfiát is megtanittat velünk ami után látva hogy 'igentudunk' elüvölt egy beautiful szót. Örülünk, hogy tetszett neki, nekünk is tetszik a show. Mondták először vannak Szlovákiában és hogy mennyire crazyk vagyunk. Az egyik csúcs az volt mikor egyik számuk szövegébe szőtt egy teljes szlovák sort, bár abból csak a Pohoda-t értettem. Talán ugyanattól a szlovák tanártól kellett volna segitséget kérnie, mint Mike Skinnernek, akkor többet is elkaphattam volna ebből. Elég elöl álltam, igy elkapott a pogó-örvény amiben mi is részt vettünk egy darabig, de én addig élveztem csak mig egy akkora lökést nem kaptam hogy pár métert repülve egy középkorú ember akarva akaratlanul nyakon öntött jó hideg sörrel-ingyen sör mindig jól jön, na de igy...-nálam itt telt be a pohár, középkorú tettestársamnál meg itt ürült ki. Összeszedtem magam, majd párszor még egykét alakon löktem egy nagyot. Majd Billy két részre oszt minket, left and right félre. Mindkét pólusnak kiáltania kell mikor jelzést ad rá, majd kiértékeli, hogy a jobb félteke hangosabb. Na ez a mondat úgy hatott ránk(balosokra, én is ott voltam) mint bikára a piros kendő, le is nyomtuk az akkori ellenségünket. Közeledünk a koncert végéhez, fáradtak vagyunk, szétugráltuk magunkat és csodálkozunk hogy nem játszották a Rock and Roll Queent, de utolsó számként megkapjuk el is húzodik az egész mert Billy jó szokásához hiven készül a bodysurfingre. Nehezen indul, legeljén kétszer is leesik, de aztán elkapják őt és viszik egy darabig majd szépen vissza. Közben Charlotte nyomja alánk a basszust, mindenki tapsol még Billy is a csúcson. Majd visszatér és zúz egy keveset, nézőket megénekelteti majd pihenőre vonulnak meg mi is. Koncert után végünk van, legszivesebben bemennénk a sátorba pihenni egyet, de nem lehet, nekem pedig pár óra erejéig ez volt életem koncertje.

Értékelés:9/10
Helyszin:Bazsant stage
Időpont:07/18/08, 16-00

The Virgins - The Virgins

Az amerikai indie nem mindig jön be az angoloknak, ez forditva még igazabb. De a newyork-i kvartett zenéje kell hogy tetszen a ködös albion lakóinak, bár Noel Gallagher óta tudjuk, hogy a legnagyobb 'kritikusok' épp ezen a vidéken teremtődtek. A The Virgins zenéjére saját elmondásuk szerint a szintén newyork-i kultikus banda a The Strokes volt legnagyobb hatással. Ez csak részben vehető ki zenéjükből, de a diszkósitott-strokes megnevezés rendben van. A régi bandák közül a The Cars, a Talking Heads és még talán akarva-akaratlanul a Duran Duran is. Az, hogy amcsi produktummal van dolgunk, csak az elsö szám első másodpercében van jelen, hisz egy jó gettós, hiphoppos vezérszóval indul a mű, egy madöfakö-val. Hogy miért, nem tudni, de ha esetleg lemegy az album, egyes hallgatók illethetnék ilyen jelzővel a lemezt. De nem fogják, mert ez rendben van. A Hard-Fi-val, Clap Your Hands Say Yeah-vel is hasonlóságot mutató lemez jól indul, ritmusos, basszusos számok követik egymást. Az One Week Of Danger c. számtól helyenként a szintik is előbukkannak, de csak mértékkel. A klippes Rich Girls az egyik leglüktetőbb, talán legdiszkó-rokkosabb mű, amibe nem tudunk belekötni. A lemez közepén tartunk egy kis cigiszünetet, leülünk, mi is fáradunk. A Fernando Pando zeneileg nem sokat mond, la-la (lassúbb-langyosabb) szám. A következő Murder c. song táncoltató, Nu Pagadi farkasos-nyuszis mese zenei(?) elmeivel megspékelve. A másik klippes trekk a Private Affair, amiről eszünkbe juthat a The Bravery egykét jobb száma. Elérkeztünk kis kitérőkkel az utolsó számhoz, mely talán a legslágeresebb, refrénje egyből fejünkbe költözik. Ha nem is lesznek sosem strokes-i magasságokban (talán még hiresek sem), de ez a lemez élvezhető, péntek esti soundtrackként nagyon is tudom ajánlani.

Számlista

1. She's Expensive
2. One Week of Danger
3. Rich Girls
4. Teen Lovers
5. Fernando Pando
6. Murder
7. Radio Christiane
8. Hey Hey Girl
9. Private Affair
10. Love is Colder Than Death

Értékelés:8/10
Szárm.hely:USA
Tagok:Donald Cumming(ének),Wade Oates(gitár),Nick Zarin Ackerman(gitár),Erik Ratensperger(dob)
Időtartam:34perc
Kiadási dátum:06/03/2008
Kiadó:Atlantic
Link:www.myspace.com/thevirginsnyc

The Thirst - On The Brink

Ha ebben az évben az Arctic Monkeys nem is jelentkezik lemezzel, a The Thirst (is) gondoskodik róla hogy ebben az évben is halljunk laza, friss, ropogós műveket. A brixtoni négyes zenéje a The Jam, The Specials és a The Clash oldalbordáiból született, de ha mai bandákat szeretnénk mint 'similar' megemliteni, akkor a Bloc Party-tól kezdve egészen az Ordinary Boys-on át a Dead 60s-t is megérintve jutnánk el egy olyan sorozathoz, aminek se eleje se vége nem lenne. Az indie rokonság elég nagy, na. Az albumot Jim “Mercury Prize” Abbiss (Arctic Monkeys,Kasabian) producerolta. Egy könnyed, akusztikus intró-szerű számmal inditunk, ha ilyenek kellenek nekünk, akkor ugrás az album közepébe, az I'm Falling cimű darab lassú, már már nyálszám, de valahogy ezzel sincs gond, szép hegedűszólamok teszik élvezetesebbé. A többi szám viszont igazi bulizós, vidám, lüktető hangulatot teremt. A 3.,egyébként klippes a Ready To Move nevezetű song az egyik legjobb, amelyben Mensah, az énekes - valószinű ghánai felmenőkkel rendelkező - hangja a refrénben nagyon is hasonlit Kele Okereke-hez. A másik maxi-ként funkcionáló My Everything szintén fasza dal, minimalista lassitásaival - begyorsitásaival - vokáljával együtt. Az I Believe c. szerzemény hangulata sötétebb, agresszivabb, ezzel úgy ahogy van ráférne a 2007-es Arctic Monkeys albumra, ami dicséret ám. Ez az érzés még egyszer az utolsóelőtti számban hallható felejthetőbb eredménnyel. A ska, reggae hatások leginkább az utolsó Don't Waste Your Time-ban mutatkoznak ki és mint jó lezárás, elkéne eme kritikának is egy... Ööö, valószinű hájp nélkül maradó tökös album, csak reménykedni tudunk hogy ez a kezdeti lendület és egyáltalán maga a zenekar(!) megmarad a második lemezre is.

Számlista

1. They Don't Know

2. Ready to Move

3. Sail Away

4. My Everything

5. I'm Falling

6. Acre Lane

7. Watch Me Now

8. I Believe

9. All Mine

10. On The Brink

11. Don't Waste Your Time

Értékelés:9/10
Szárm.hely:Anglia
Tagok:Mensah Cofie-Agyeman(ének,gitár),Marcus Hariss(dob),Kwame Cofie(basszus),Mark Lennihan(gitár)
Időtartam:35perc
Kiadási dátum:05/26/08
Kiadó:Wooden
Link:www.myspace.com/thethirstrockband